Tags

, ,


Sokszor utaltam a szenvedély fontosságára. Mivel sok kérdést kaptam ezzel kapcsolatban, gondoltam egy önálló bejegyzést szánok ennek a témának.
A Ha eljön Joe Black című filmben William Parish azt mondja a lányának, hogy a szerelem szenvedély, megszállottság. Szenvedély nélkül nem érdemes élni. Szerintem az egész életünk egyik mozgatója a szenvedély a jó értelembe vett megszállottság. Szenvedély nélkül nem is érdemes élni. Ha szenvedély nélkül telnek a napjaink, akkor nem is élünk. Nem lesz mindig könnyű, de legalább meg kell próbálni.
A szenvedély nem más, mint a bennünk lévő tűz, amit a hitünk táplál. Az álmaink, a vágyaink a lelkesedésünk, amit valaki vagy valami iránt érzünk, de amit sajnos nem könnyű megőrizni. Nem könnyű, mert a társadalmi elvárások, az iskolai oktatás mind-mind szembemennek ezzel. Azt sulykolják belénk, hogy ne álmodozzunk, legyünk realisták, álljunk be a sorba, tanuljunk, és aztán keressünk valamilyen állást magunknak. Sokak szerint az álmodozás az élet megrontója. Ez pedig nagyon nem jó. Ha mindenki beállna a sorba, akkor a világ egyhelyben topogna. A világban egyetlen dolog állandó. A változás. A változás pedig azon alapul, hogy valakinek van egy álma. Lehet, hogy mindenki azt gondolja nem fog menni, de ő hisz magában és az álmaiban és aztán nem törődve semmivel és senkivel megvalósítja az álmát. Persze nem kell mindenkinek világmegváltó álmokat dédelgetnie, de bárki megváltoztathatja a saját életét, ha az álmait követi. Nem feltétlen kell nagy dolgokra gondolni. Álmodhat valaki arról, hogy Ő lesz a szakmájában a legjobb vagy a legjobbak egyike. Lehet akár fodrász akár tanító vagy szobafestő. A pályám kezdetén elbuktam az egyik vállalkozásomat. Túl naiv és tapasztalatlan voltam. Talpra kellett állnom és mivel hirtelenjében nem volt más lehetőségem, pizza illetve ételfutárnak álltam. Sokaknak nem éppen ez az álom szerepel az első helyen, amikor munkára gondolnak. Nekem sem volt az, de első lépésnek megfelelt. Nem azzal foglalkoztam, hogy milyen kínos is egy volt vállalkozó számára, hanem kerestem magamnak egy szerepet, amiben jól érzem magam a munkámban. Szerintem nincs méltóságon aluli munka. Én akartam a legjobb futár lenni. A többiek motorral hordták ki az ételt én autóval. Felvettem egy angol komornyik stílusát. Az autó mindig tiszta volt, inget és nyakkendőt hordtam, fehér cérnakesztyűt viseltem. Mindenkinek olyan stílusban adtam át a megrendelt ételt, mintha egy osztályon felüli étteremben lenne. Élveztem a pillanatot, a meglepetést, sőt mondhatni a döbbenetet, amit az ügyfelek arcán láttam. De meg is volt az eredménye. Két hónap után egymagam több borravalót kaptam, mint az 5 másik futár összesen, nem egy esetben a rendeléssel együtt azt is kérték, hogy én szállítsam ki a megrendelt ételt. Egy évig dolgoztam futárként. Aztán az egyik ügyfél miután átvette a pizzáját, behívott magához. Elmesélte, hogy egy luxus autómárka szalont nyit a városban és szeretné, ha neki dolgoznék. Újabb egy év elteltével, már én voltam a legjobban teljesítő kereskedője. Persze sokan gondolhatják, hogy csak szerencsém volt. Én nem hiszek a szerencsében, illetve azt vallom, hogy a szerencse azokhoz pártol, akik megdolgoznak érte. Én a munkát, nem munkának tekintem, hanem egyfajta napi tevékenységnek, ami élvezetet nyújt, ami a fejlődésemhez az új tapasztalatok megszerzéséhez segít. Vannak persze gyűlölt pillanatok, feladatok, de a szenvedélyem azokon is átsegít. A jutalom pedig mindig több és szebb, mint amit az elején remélek. A szenvedély az, ami segít abban, hogy megtegyem azt, amit mások nem, és ami miatt úgy élhetek, ahogy mások nem.

Advertisements