Tags

, , ,


Ez a történet egy három éves fiúcska, Horváth Dominik története. Az orvosok szerint gyógyíthatatlan agydaganatban szenved, ezért most az a cél, hogy mielőtt meghalna, minél több élményt és boldog pillanatot élhessen át Dominik. Ebben próbálok segíteni a magam módján és arra kérek mindenkit, hogy tegye ezt más is. Nem akarom, nem tudom elfogadni, hogy egy három éves kisfiúnak meg kell halni. De ha mégis, akkor legalább legyen nagyon boldog és élményekben gazdag ez a pár hónap!

20140707dominik-az-agydaganatos-kisfiu-es3

Nem is tudom, hogyan kezdjek bele ebbe a bejegyzésbe. A kicsinek gyógyíthatatlan agydaganata van, az orvosok szerint néhány hónapon belül meghal. Mit lehet ilyenkor mondani?

Egy éve, éppen Dominik második születésnapja után kezdődött a történetük.

„Vége volt a gyednek, először mentem dolgozni, aznap reggel a kisfiam hányt. Aztán a második és a harmadik reggelen is, ezért elmentünk orvoshoz” – folytatja. A doktor azt mondta, van az úgy néha, hogy a kisgyerekek furcsán reagálnak az új helyzetekre, semmi pánik. Néhány nap múlva még mindig megvoltak a reggeli hányások, aztán Dominik hirtelen csak segítséggel tudott járni – sürgősségi osztály. Három napig tartó vizsgálatok után a fiúcska agyában, a kisagyi részen daganatot diagnosztizáltak az orvosok, azonnali műtét következett.

Dominik szépen javult, igaz ugyan, hogy az operáció után a bal fele kvázi lebénult, ami miatt mindent – ülni, enni, járni, beszélni – újra kellett tanulnia, de az MRI és a többi vizsgálat is mindent rendben talált, a legényke idén márciusra szinte teljesen rendbejött. Szinte: a beszédkészsége ugyanis még a mai napig sem jött vissza tökéletesen. A boldog, eleven gyerekről aztán június 3-án egy újabb vizsgálat kiderítette, egyszerre több új daganat is nőtt az eltávolított egy helyén, így műteni nem lehet.

Az orvosok azt mondták, a kemoterápiát már nem ajánlják, mert csak felesleges szenvedés lenne, a sugárkezelés viszont agykárosodást okozna” – mondja az édesanya egy pillanatra megtörten, de gyorsan összeszedi magát, és őszinte hittel folytatja: „Kisfiam kapott négyféle gyógyszert, ezek lassítják a folyamatokat, ezenkívül alternatív gyógyászati módszereket is próbálgatunk.” Az említett gyógyszerek három éve kerültek Magyarországra, vannak jó eredményeik is, ahogy Rita fogalmaz: „Egy-két évet tudnak húzni az emberek életén.” A kérdés most az, hogy Dominik szervezete egyáltalán reagál-e a gyógyszerekre.

A gyógykezelés költséges, a család albérletben lakik, az édesanya ápolási segélyen van, ami 26 ezer forint, az apa munkanélküli. Az építőiparban dolgozott, a keresete elég volt a bérleti díjra és a rezsire, de felmondott, hogy minél több időt tölthessen a fiával, amíg még lehet. Dominiknek van egy nővére, a hétéves Viola, aki szeptemberben megy iskolába. „Ő nem tud semmiről semmit” – vázolja a helyzetet Rita. „Dominik sem – teszi hozzá –, de valamit azért mindkét gyerek érez.” Viola például nem érti, hogy mostanában miért megy a család ilyen sok helyre, amikor tavaly például nyaralni sem voltak.

Az új fejlemények miatt létrehozott két Facebook csoportot, azért, hogy minél több élményt szervezhessen beteg fiának. Rengeteg felajánlás érkezett, köztük egy – az inkognitójához ragaszkodó – miskolci úré, aki úgy gondolta, igazi élmény lenne, ha Dominik eljutna a párizsi Disneylandbe, ezért vállalta, hogy állja a szállás és a belépők árát. A vasárnapi ingyenes koncerteken a nézők támogatásából befolyt összeget DJ Dominique-ék a többi költség fedezésére adják.

A Facebookos felajánlások között volt ingyen nyaraló (a család éppen a Balatonról érkezett Budapestre), tűzoltólaktanya-látogatás, sétarepülés, villamos vezetés és még ezernyi program. Rita lelkesen mesél arról, hogy soha nem gondolta volna, mekkora szolidaritás van az emberekben. „Írt nekem például egy hatgyerekes, devizahiteltől sújtott asszony. Azt írta, 200 forint van a számláján, de azt átutalja. És átutalta” – emlékezik meghatottan.

Rita szusszan egy kicsit, és elmondja, hogy nem vesznek tudomást a kialakult helyzetről, igyekeznek úgy élni, mintha semmi nem történt volna. „Egy pillanatra sem roppanhatunk meg, jókedvet, derűt kell sugározni, legalábbis addig, amíg el nem alszanak a gyerekek” – mondja.

Néha vannak feszültebb időszakok, nehezebb órák, de aztán egymást lecsitítva megnyugszunk. De a gyerekek előtt sírni az tabu. Van olyan, hogy el kell vonulni kicsit, ilyenkor a másikunk ottmarad, és tartja a frontot, mert másként nem lehet. Az orvosok véleményét elfogadtam, de nem törődöm bele. Történhet még csoda is!”

Olyan jó volna, ha ez a csoda megtörténne, ha a maga módján mindenki segítene a tudása vagy egyéb lehetőségei révén!

https://www.facebook.com/groups/713001528759332/

https://www.facebook.com/groups/484183275061234/

Advertisements